Keletkezésükre tudományos és mitikus-misztikus-történelmi magyarázat is létezik, így ki-ki kedvére válogathat, melyiket hiszi inkább. Egy azonban vitathatatlan: az óriási gránitkövek látványa lenyűgözi az arra járót.

Az ember hosszú évezredek óta vonzódik a különféle rejtélyes eredetű, furcsa alakú, hatalmas kövekhez. Őseink babonás félelemmel tekintettek rájuk, rituális tisztelettel viseltettek irántuk, és használták oltárkőként, dolmenként, felruházva természetfölötti, isteni erővel. 

A különös tárgyakban rejlő titkos erők sejtése, fetisizálása a természet erőinek, jelenségeinek megszemélyesítése a természeti népek sajátja - tartja a hagyományos történetírás, mondván, a természet erőinek kiszolgáltatott, attól időnként rettegő ősember-elődeink könnyebben legyőzték félelmeiket, ha elképzelték, megszemélyesítették, istenként tisztelték e jelenségeket. 

Energiavonalak hálójában

Fotó: Etédi Alexa

Nem ritkaság azonban az a vélemény sem, miszerint bizony a tojás volt előbb, nem is a tyúk: lehetséges, hogy a történelem-előtti időkben élők valóban érzékelték, használták azt a bizonyos természetfeletti erőt, amely e különös helyeken, kövekben megnyilvánult. Ma már széles körben elfogadott nézet, hogy a Földnek is vannak különleges kisugárzású pontjai, pontosabban pozitív kisugárzású energiapályái, energiavonalai (Sárkány-vonalak, Szent György-vonalak, Ley-vonalak). Bár tudományosan nehéz bizonyítani, ezen energiakiáradások jó hatással vannak a szervezetünkre, javítják a rossz kedélyállapotokat, betegségeket gyógyítanak azáltal, hogy e pozitív hatású, függőlegesen sugárzó energiavonalakban olyan rezgéstartományok jönnek felszínre, amelyek az agyunkon keresztül hatnak a testünkre is.

A Föld energiáját kisugárzó Szent György-vonalak találkozási pontjában fekszik például Dobogókő a Pilisben, sokan egyenesen úgy vélik, hogy itt található Európa szívcsakrája, vagyis - mint ahogy a Dobogókő név is utal rá - itt dobog bolygónk szíve. Hasonló energiapályák mentén és kereszteződéseiben állítottak korai elődeink szerte a világban úgynevezett megalitokat (eleink a Kárpát-medencében mén-híreket), jelezvén e helyek szakrális jelentőségét. 

Megalitikus emlékek világszerte

E nézet szerint tehát a pákozdi ingókövek nem természetes képződmények, azokat egy korai civilizáció állította, csakúgy, mint hasonlókat szerte a világban, például Máltán a megalitikus templomokat, a franciaországi Bretagne-ban a megalitikus kőmezőket, vagy Angliában a Stonehenge-et. Ez utóbbi cirkuláris elrendezésben kialakított kőkör szintén nem egyedülálló jelenség: az olasz Piccolo San Bernardo-ban, vagy a skóciai Cullerlie-ben is találtak már ilyen, feltehetően csillagászati-vallási céllal alkotott építményeket. Persze Magyarországon is számos kőkört találhatunk, többek között Balatonmagyaródon, Hódmezővásárhely-Gorzsán vagy Endrődön. 
 

Fotó: Etédi Alexa

Az évszázadok sodrásában, a keresztény vallás terjedésével - mely nem tűrte a pogány szokások megtartását és a különféle tárgyakba, helyekre "kivetített" isteni erő tiszteletét - ezek az egykor fontos szakrális helyek jobbára elveszítették jelentőségüket, s ma már a legtöbben pusztán érdekes, furcsa jelenségekként tekintenek rájuk. Régen azonban, állítólag úgy Mátyás király koráig, vagyis a XV. századig ezekhez az úgynevezett "pogánykövekhez", mint szent helyekhez időnként elzarándokoltak az emberek, tüzet raktak, szertartásokat tartottak, ettek-ittak, s az isteneket élő létezőként tisztelték. 

A pákozdi, illetve a sukorói ingóköveknek egyébként van alföldi változata is, ezek a híres kunhalmok: a síkvidéki pozitív kisugárzású helyeken őseink halmokat emeltek, "kun-halmokat", ezek egyesek szerint öregebbek még az egyiptomi piramisoknál is. De a legjelentősebb mégis a pákozdi pogánykő volt, mely ezen alternatív történelmi nézetek szerint feltehetően szakrális központként működött. E nem akadémiai történelemfelfogás Európa egyik legnagyobb (a Stonehenge-hez hasonló) naptemplomát feltételezi a Velencei-hegység békés lankáin, ahol több építményt, köztük nap-kapukat és ingókő-kapukat is emeltek a pozitív energiakisugárzású vonalak mentén. 
 

Fotó: Etédi Alexa

Az őseink táltos vallását, szokásait ma is ápoló hagyományőrzők teliholdkor például égő nyilakat lőnek a Hold felé, hogy kívánságaik, vágyaik teljesülnek. S mielőtt azt gondolnánk, ez valami különös, téveszméken alapuló hóbort, jó tudni, hogy a világ más, hasonlóan rejtélyes építményeinek ugyanígy vannak "rajongói", akik e mai napig szakrális jelentőségűnek tartott helyeken szintén gondozzák, tisztelik, életben tartják elődeik vallási hagyományait. 

Geológusok pro és kontra

Persze nem csak történészek állnak szembe egymással, ha a pákozdi vagy a sukorói ingókövek keletkezéséről esik szó: a geológusok éppígy eltérő nézeteket vallanak. Egyesek szerint majd száz kilométeres körzetben még csak hasonló összetételű kő sem található, tehát azokat vélhetően ide kellett szállítani valahonnan. Mások úgy gondolják, hogy az ingókövek lehettek ugyan ősi szakrális helyek, mindazonáltal kialakulásukra geológiai magyarázat is van. 

A 300 millió éves, erősen lepusztult Velencei-hegység hazánk egyetlen gránit alapkőzetű hegysége, így az ország földtani értelemben legöregebb tájegysége: pirosas gránitkőzete a földtörténeti ókorban alakult ki. Később ezt az akkorra már lepusztult, mészkő és agyagpala által fedett rögrendszert andezitvulkánok törték át, s kitöltötték a repedéseket. A felaprózott gránit a földfelszín alatt tovább pusztult, mállott, s az óriási gránitrögök lekerekített, zsákformájú tömbökké formálódtak. Később a mállás termékeit, a puhább kőzeteket és üledékeket a felszíni erők, az esővíz és a szél koptatták le a gránitalakzatokról. 

Fotó: Etédi Alexa

Így kerültek napvilágra az izgalmas formavilágú, hatalmas, egymásra támaszkodó gránittuskók, melyek úgy hevernek szanaszét, mintha egy óriás szórta volna el markából a kavicsokat. Egyes darabok csak az élükkel támaszkodnak az alattuk lévő sziklákon, amelyeken el is mozdulhatnak anélkül, hogy eldőlnének, ezért nevezik őket ingóköveknek. Ilyen formációk csak egy bizonyos fajta, durvaszemű, minden irányban egyformán hasadó, tömbökben elmálló gránitból keletkeznek, és Magyarországon csak a Velencei-hegységben találhatók. 

Akár hiszünk a csodákban, a legendákban, vagy hihetetlennek hangzó őstörténeti fejtegetésekben, akár nem, egy biztos: a pákozdi és a sukorói ingókövek lenyűgöző látványt nyújtanak. Az átlátható dombhátakon, az erdei tisztásokon, a gyalogutak fordulóiban, vagy a sűrű lombú facsoportok rejtekéből egyszer csak előttünk terem egy különös, valószerűtlen kompozícióba rendezett szikla-szobor, s úgy érezzük, elég egy gyenge szellő, s az éppen csak érintkező, gigantikus kövek hatalmas robajjal legurulnak egymásról. Nem csak keletkezésük csodája hihetetlen hát, hanem megmaradásuké is... 

A pákozdi ingókövek
 

Fotó: Etédi Alexa

A Duna-Ipoly Nemzeti Parkhoz tartozó, 44 hektáros Pákozdi Ingókövek Természetvédelmi Terület 1951 óta védett, s a geológiai formációkon kívül a vegetációt is magában foglalja. A Velencei-hegység földtani alakzatainak bemutatására szolgáló Gránit-tanösvény átvezet a természetvédelmi területen is, s ha e jelzéseket követjük, az összes képződmény mellett elhaladunk. A Velencei-hegység valóságos geológiai tárház: felszínén ingókövek, kőtengerek, gránitkúpok is megtalálhatóak. A legérdekesebb képződmények nevet is kaptak: például Kocka-kő, Gomba-kő, Kis-Cipó, Oroszlán-kő, Pandúr-kő. 

A rendszerváltás előtt a környék szovjet katonai terület, lőtér volt, s ma is számos tényező veszélyezteti ezt a felbecsülhetetlen természeti értéket: az illegális szemétlerakás és tűzgyújtás, a felelőtlen kerékpározás, motorozás és egyéb természetkárosító anyagokat kibocsátó jármű használata.

Forrás: wjm.hu, V-tó